2013. február 5.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Rendszerváltás az innovációs intézményrendszerben

Innovációs szempontból enyhén szólva sem volt eseménytelen a 2012-es év. Az állam kivonult az innovációs alapból, megszűnt a kutatási-fejlesztési ráfordítások leírhatósága, felszámolták a Nemzeti Kutatási, Innovációs és Tudománypolitikai Tanácsot, viszont elkészült a 2014–2020-ra szóló Kutatás-fejlesztési és Innovációs Stratégia, beindultak az új pályázatok, és jelentős előre­-lépés történt a szegedi „szuperlézernél”, az ELI-nél is. Hogyan látta mindezt a Magyar Innovációs Szövetség elnöki székéből? – kérdeztük Szabó Gábort.


Szabó Gábor

– Kétségkívül sok minden történt a mögöttünk hagyott évben, még ha nem is volt mindegyik örömteli. Az állam például 2012-ben már egyetlen forintot sem fizetett be a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapba, amely így teljes egészében a cégek innovációs járadékaiból állt össze, de ennek nagyságáról egyelőre nincsenek információink. Sokszor, sok helyütt kinyilvánítottuk azt is, hogy nem támogatjuk a kutatási-fejlesztési ráfordítások leírhatóságára vonatkozó új szabályozást. Mégis életbe lépett, a cégek, egyetemek, akadémiai intézetek kénytelenek voltak alkalmazkodni a sokkal rosszabb új helyzethez. Én személy szerint azzal sem értettem egyet, hogy a nyár folyamán megszüntették a jól működő Nemzeti Kutatási, Innovációs és Tudománypolitikai Tanácsot, és helyette létrehoztak egy innovációs tanácsadó testületet a Nemzetgazdasági Miniszté­riumon belül, de ebbe is bele kellett nyugodni. Még szerencse, hogy ezekkel párhuzamosan történtek pozitív dolgok is…

Például kétéves szünet után végre új pályázatok jelentek meg.
– Március végén a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap terhére öt új pályázatot jelentettek meg, majd a következő hónapokban újabb kiírások láttak napvilágot, tehát a hazai kis- és középvállal­kozások ismét fejlesztési forrásokhoz juthattak. Lehetett volna persze még több pályázat, nagyobb összeg, kevesebb csúszás, de a lényeg, hogy végre megérkeznek a cégekhez a régen várt pénzek.

A második fél év talán legizgalmasabb eseménye volt, hogy elkészült a kormány 2020-ig szóló nemzeti Kutatás-fejlesztési és Innovációs Stratégiája, amelyet a Magyar Innovációs Szövetség is részletekbe menően elemzett, néhol kifejezetten kritikus éllel.
– Elöljáróban csak két rövid megjegyzés: a végleges stratégiát még nem fogadta el a kormány, mi is csak a tervezettel kapcsolatban tehettük meg az észrevételeinket. Hogy mennyire kritikusan, az pedig nézőpont kérdése. Mindenesetre nem az volt a feladatunk, hogy egy semmitmondó szöveget gyártsunk, hanem hogy összegezzük a szakma véleményét, ami természetesen nem mindenben egyezik meg a tárca jövőképével.

Mégis, hol tértek el legjobban az álláspontok?
– Aki részletekbe menően kíváncsi a szövetség véleményére, az a honlapunkon végigböngészheti az egész Állásfoglalást, most csak röviden összegzem. A Befektetés a jövőbe alcímet viselő tervezet legnagyobb érdeme, hogy elkészült, és ebben a megállapításban nincs semmi irónia. Az Európai Unió egyszerűen megköveteli, hogy minden tagország rendelkezzen ilyen hosszú távú stratégiával, e nélkül egyszerűen nem állnak szóba velünk a 2014-től 2020-ig tartó új ciklusban. Márpedig a magyar gazdaság és a hazai KFI szektor alapvető érdeke, hogy a következő években is legalább annyi – vagy még több – EU-s pályázati pénzhez jusson, mint 2006 és 2013 között. Azt is az anyag pozitívumai közé sorolhatjuk, hogy a helyzetértékelése alapvetően reális, korrekt, a hazai KFI szektor állapotát és teljesítményét nem akarja kedvezőbb színben bemutatni, mint amilyen valójában. Márpedig az igencsak lehangoló, ahogy arra a Magyar Innovációs Szövetség az elmúlt húsz évben folyamatosan felhívta a figyelmet.

Akkor most jön az a bizonyos de…
– A tervezet érthető módon hosszú távú, lelkesítő célokat tűz ki, amivel önmagában nincs is semmi probléma. A legfőbb gond szerintünk abból adódik, hogy amikor ezekhez a célokhoz eszközöket rendel, egyszerűen hiányzik a stratégia erőforrásainak a számszerűsítése. Mert nagyszerű dolog azt olvasni, hogy az évtized végéig a kutatás-fejlesztési ráfordítások a GDP 1,8 százalékára növekednek a jelenlegi 1,2 százalékról, de arra nincs válasz, hogyan fogjuk mindezt elérni. Mennyivel fog növekedni ez az arány az idén vagy 2014-ben? Mekkora erőforrások állnak a rendelkezésre? A 2020-as célkitűzések helyett szívesebben látnánk éves növekedési rátákat, így jobban meg tudnánk maradni a realitások talaján.

Egész évben téma volt a cégeknél a kutatási-fejlesztési ráfordítások minősítése és leírhatósága, különösen azoknál, akik utólagos adóhivatali ellenőrzést kaptak. Hogyan vált be az új rendszer, amelyben a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) dönti el, mi is számít innovációnak?
– Az elmúlt években sokan kértek a szövetségtől szakvéleményt az innovációs járulék felhasználásával kapcsolatban, amire nem volt sem jogosítványunk, sem kapacitásunk. Éppen ezért támogattuk, hogy legyen végre hivatalos, a NAV által is elfogadott K+F minősítés. Már csak azért is, mert a regionális ügynökségek szerint a NAV – korábban még APEH – az ország különböző részein teljesen másképpen bírálta el, mit is jelent a kutatás, fejlesztés, innováció. Márpedig a cégeket nem lehet csak azért megbírságolni, mert mondjuk a Dunántúl helyett a Tiszántúlon tevékenykednek – egységesíteni kell a rendszert. Az erre hivatott szervezet végül is az SZTNH keretén belül jött létre 2012 elején, amivel egyet is értettünk, hiszen az ottani kiváló szakemberektől joggal várhattuk el egy logikus, koherens és következetes minősítési rendszer kidolgozását.

Ami azért nem sikerült teljes egészében…
– Nézze, nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a kutatási-fejlesztési tevékenység előzetes minősítése már január első napjaitól zökkenőmentesen működött. Voltak-vannak problémák, de a legfontosabb célt elértük: első lépésként létrejött egy működőképes, egységes rendszer, jelenleg pedig a szükséges „finomhangolás” korszakát éljük. Ebben nagyon sokat segített az SZTNH szeptemberben megjelent 50 oldalas Módszertani útmutatója is. Meggyőződésem, hogy a rendszer be fogja váltani a hozzá fűzött reményeket, hiszen a lényeg már megvalósult: ha az SZTNH előzetesen kutatás-fejlesztési tevékenységnek minősít egy projektet, azt más hatóságnak – mondjuk a NAV-nak – is kötelező elfogadnia.

Ami azt illeti, voltak „durvább hangolások” is, újságcikkekkel, szakmai petíciókkal. Nem is az előzetes elbírálást sérelmezték a cégek, hanem a visszamenőleges hatályú NAV-el­len­őrzéseket, amelyekben az SZTNH volt a szakértő.
– A szövetség december elején kibővített választmányi és elnökségi ülést tartott, amelyre meghívtuk dr. Bendzsel Miklóst, az SZTNH elnökét is, éppen azért, hogy közvetlenül lehessen tisztázni a vitás pontokat. Nagyon nagy volt az érdeklődés, és mondhatni konstruktív a vita. Nem szívesen vállalnám át a döntőbíró szerepét, de nekem úgy tűnt, hogy a NAV–SZTNH igen magas százalékban szűrte ki a trükközőket, viszont néhány konkrét esetben a papírok mögött valóban háttérbe szorult a valóság, a konkrét fejlesztések helyett a betűk döntötték el százezres vagy milliós büntetések sorsát. Ezen természetesen változtatni kell. Ha megkérdeznének, én például a termelő-fejlesztő vállalatok helyett bizonyos nonprofit cégekre hívnám fel elsősorban a NAV figyelmét: náluk a papírok általában tökéletesen rendben vannak, minden leírás, minden betű stimmel, csak a lényeg nem: általában semmiféle kompetenciájuk nincsen arra, hogy a benyújtott papírok mögött lévő állítólagos fejlesztéseket elvégezzék. Ezenkívül változtatni kellene az úgynevezett „szabadalmi logikán” is. Ezen azt értem, hogy a kkv-któl kutatást ugyan nem igazán várhatunk el, fejlesztést, innovációt viszont igen. A szabadalmi logika szerint viszont csak az a fejlesztési folyamat fogadható el, amely szabadalmi bejelentéssel végződött, márpedig kutatók és fejlesztők százai tudnák bizonyítani, hogy a valóságban ez mennyire nem így működik.

Vessünk egy kutató pillantást a hét régióra: az év folyamán igen bizonytalan helyzetbe kerültek a regionális innovációs ügynökségek (RIÜ) is…
– Hivatalosan még nem értesültünk olyan döntésről, hogy megszüntetnék a RIÜ-ket, de feladatuk gyakorlatilag már nincs, állami támogatást pedig nem kapnak. Az ügynökségek megpróbálnak külső forrásokat bevonni, hogy túléljék ezt a nehéz időszakot, ám hosszú távon ez nem jelenthet megoldást. A Magyar Innovációs Szövetség szerint igenis szükség van a RIÜ-kre, mert a régió az a legalacsonyabb szint, ahol a hazai és nemzetközi pályázatok kezelésével még szakmailag magas színvonalon tudnak foglalkozni.

A hírek szerint 2014-től elveszik a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségtől (NFÜ) az uniós – az egyebek között kutatási, fejlesztési, innovációs – pályázati pénzek elosztását, az irányítást különböző minisztériumokhoz helyezik át, és az egészet egy Nemzeti Fejlesztési Kormánybizottság fogja koordinálni.
– Nem vagyok politikus, nem látok bele az ilyesfajta átalakítások hátterébe. A cél mindenesetre érthető. 2014 és 2020 között valóban fel kell gyorsítani, hatékonyabbá kell tenni az uniós pénzek pályáztatását és elosztását, hiszen ezen a téren akadtak-akadnak komoly problémák. Csak egyetlen „aprócska” dolog zavar az ügyben: az eddigi nagy átszervezések során fél évre, egy évre mindig leállt a teljes rendszer, senki nem mert vagy akart dönteni. Ez pedig éppen idén, amikor az utolsó kifutó éve van a 2006–2013-as időszaknak, a szakmában kisebbfajta katasztrófával érne fel. Különösen úgy, hogy a szövetség által korábban többször is bírált NFÜ 2012 közepétől kezdve végre ütemesen kezdett el fizetni. Azt hiszem, érthető, hogy nagyon nem örülne a szakma, ha ez a jelenlegi pozitív tendencia bármiféle okból megváltozna.

A Szegedi Tudományegyetem rektoraként is közelről érinti az egyik legnagyobb magyar innovációs fejlesztés, a szegedi „szuperlézer”, az ELI sorsa. Úgy tűnik, végre megmozdult valami: elkészültek a tervek, és kétfázisú lett a beruházás. Így nem kell attól tartanunk, hogy a 2015-ös határidő be nem tartása miatt elúsznak a tízmilliárdok, csak 2017-ig kell befejezni az óriásprojektet. Ez azért siker, nem?
– Talán sikernek is nevezhető, de egészséges kompromisszumnak bizonyosan. Én már 2011 végén is azt állítottam, hogy a 2015. decemberi határidő nem reális, ne tegyük kockára az állam pénzét és a szakmai renoménkat. Tárgyaljunk az EU-val egy kétfázisú megoldásról, mert mindenkinek az az érdeke, hogy az ELI sikeres projekt legyen. A jelenlegi ütemtervek szerint a 2015 végéig tartó első fázisban az épületek mellett a lézerberendezés is elkészül, 2017-ig pedig magát a lézerberendezés fejlesztését kell befejezni. A jelenlegi uniós támogatási időszakban 47 milliárd forintot hívnak le, a 2020-ig tartó következő fázisban pedig 14,3 milliárdot. Egy ilyen projekt végleges beüzemelése amúgy is hónapokat, éveket igényel. Szerencsére az unió is partnernek látszik az ügyben, és a hírek szerint a csehek is hasonló megoldáson gondolkodnak.

A csehek, akik állítólag kétéves előnyben voltak velünk szemben?!
– Nem szívesen nyilatkoznék a nevükben, de úgy tűnik, hogy ők más, mondhatni „hagyományos” fejlesztési filozófia szerint dolgoztak. Időben elkészítették a terveket, beadták őket, majd megvárták, amíg az unió pozitívan elbírálja azokat. Ezután kezdtek csak hozzá a konkrét munkálatokhoz.

Ezzel szemben mi, magyarok, amúgy huszárosan rögtön a dolgok közepébe vágtunk, és nemhogy az engedélyek elbírálása, de már azok benyújtása előtt dolgozni kezdtünk…
– Tegyük hozzá: a csúszásokból eredő kényszerből, de teljesen jogszerű módon. Az EU-s szabályok szerint ugyanis az uniós nagyprojekteknél lehetőség van az összeg öt százalékát előre felhasználni. Az ELI-HU Kft. élt ezzel a lehetőséggel, erre alapozva kezdték meg például a földmunkálatokat. Ezzel pedig igen jelentős késést sikerült behozni.

És mi lesz abban az extrém esetben, ha az EU netán el­utasítja az egész pályázatot?
– Ennyi kockázata kétségtelenül van a megoldásnak: akkor bukjuk az öt százalékot. De ez csak elméleti lehetőség, hiszen megítélésem szerint ha csak egy jó közepes pályázatot nyújtunk be, arra is megkapjuk az engedélyeket. Ennél pedig jóval többre tartom az ügyben részt vevő kollégákat, nem lehet gond ezen a téren. Ha rövid időn belül benyújtjuk a terveket, még 2013 első fél évében várható a pályázat végső elbírálása. Ezután ki lehet választani a kivitelezőket, és megkezdődhet az igazi, öt évig tartó munka.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka